Ebben a felállásban Kaposvár 2-es csoportjának középiskolásai utolsó alkalommal utaztak a novembert záró hétvégén az őszi projektkirándulásukra (hiszen idén érettségizik a csapat nagyobbik fele és kezdi meg egyetemi tanulmányait). Az idei projektünk a felelősség témát járja körül, ennek szerves része az egyén közösség iránti felelősségének kérdése. A közösség – s ez evidenciaként tekinthető – az egyének saját akaratából álló és (együtt)működő csoport. Felelősek vagyunk egyenként azért, hogy a közösség jól működjék. Erről is volt szó többek között az együtt töltött két napon.
S hogy még miről is szólt még az utolsó őszi tanulmányi kirándulásunk ilyen formában? Igazából arról, amiről jelenleg az egész élete a csoportnak: érettségi, pályaválasztás és barátságok. Próbáltuk mi, kismentorok megtartani az egyensúlyt mindhárom között. A helyszín nem más volt, mint a varázslatos Hajmás, a Zselici Szabadidőfarm. A területen a sétánk alkalmával megegyeztünk, hogy somogyiként elképesztően szeretjük a Zselicet járni, a gyönyörű dombok, erdők között. Miután kigyönyörködtük magunkat, jött egy kis ,,szakmázás”. Tavaly és tavalyelőtt is ez az időszak volt a legnehezebb és legstresszesebb számunkra. Vajon mi legyen a felvételi sorrendje, mennyit készüljünk az érettségire, fel lehet-e teljesen készülni; mi van, ha nem döntök jól a pályaválasztás során? Ezen kérdéseket igyekeztünk súrolni. Látszódott a csoporton, hogy ők is ugyanazon az érzelmi vasúton mennek át, mint mi; ugyanolyan általános ,,mi van, ha” érzésük van. Próbáltuk elmagyarázni azt, amit már mi is megtapasztaltunk. A kismentorok fele ismertette, hogy milyen, amikor sikerül elsőre azt az egyetemet és szakot választani, amit magukénak éreznek; a másik felünk azt, amikor nem, de aztán sikerült egyenesbe jönni magunkkal. Megemlítettük a fontos határidőket, sorrendcserét, Neptun használatát; az Alapítvány és az egyetemek által nyújtott lehetőségeket: az ösztöndíjakat, Akadémiát és pályázatokat, a határidőket. A rengeteg kérdés miatt, ami a továbbtanulást és az egyetemi életet érintették, sajnos az előkészített drámás csapatépítő-játékokra nem jutott idő, ezt az előszilveszteri bulin fogjuk pótolni. Ezután egy kis felfrissítő kikapcsolódás következett: bowling és billiárd. Csapatokat formáltunk, majd pedig egymással versengve – de közben mindig ujjongva, ha valaki sikeres dobásokat hajtott végre – gurítottunk, amikor az idő már estébe fordult. S a csapat együtt töltött ideje úgy igazán még csak ekkor kezdődött! A számtalan nevetés, pillantás, mosoly és éjszakába nyúló bizalmas beszélgetés: ezek lennénk mi.
A sok különböző elfoglaltságunk miatt nagy ajándék, ha mégis teljes létszámmal együtt van a csapat. Ezúttal viszont a lehető legjobban tettük mindezt a hajmási Zselic Szabadidőfarmon. Bár csak egy éjszakát töltöttünk itt, ami elég kevés, igyekeztünk a lehető legtöbb mindent belesűríteni az ottlétbe. Olyan dolgokat, amik kivételesek mindenki sűrű napjaiban. Voltak hosszas beszélgetések, séták és rengeteg nevetés. Mielőtt egymásnak szurkoltunk bowlingozás közben, meghallgattuk egyetemistáinkat, akik hasznos információkat mondtak nekünk az előttünk álló időszakról. Olyan személyes megéléseket, hasznos tanácsokat hallottunk, amely nem olvasható egyetlen digitális felületen sem. Alig pár óra maradt alvásra, minden pillanatot sajnáltunk, amit nem mozgalmasan töltünk el. Reggeli után mentorunk érdekes játékra hívott (nem újdonság persze, hogy ez így van). Állításokat hallottunk, majd a csoportból meg kellett keresni, kiről gondoljuk leginkább, hogy: „a legkedvesebb, legtehetségesebb, legjobb barát, legtöbbet vele nevettem, legcsendesebb, vagy épp a legenergikusabb”. Eldöntöttük állításokról, hogy az kire jellemző, s egymásra mutatva nyilvánítottunk véleményt. Majd utolsó feladatként leírtuk, hogy hogyan látjuk magunkat a jövőben, ezeket megőrzésre mentorunknak adtuk, és ugyanezen a helyszínen majd öt év múlva olvassuk vissza a most leírtakat. Útravalóként pedig mindenki írt és adott át a tőle jobbra lévőnek egy kis erőt adó, pozitív üzenetet. Bár természetesen semmitől és senkitől nem búcsúzunk, ez mégis valaminek a lezárása volt, hiszen a csoportunknak ez volt az utolsó ottalvós kirándulása. És én ebből az alkalomból szeretném leírni, mennyire hálás vagyok, hogy ismerhetem és a barátaimnak mondhatom őket, oda tartozhatok és azért, hogy egy ilyen jól működő csapat alakult ki az évek során, akik mindig támogatni fogják egymást a jövőben is, ebben biztos vagyok!
Kirándulásunk képei a Galériában megtekinthetők.
Pretz Jázmin és Sipos Levente Kaposvár 2. csoport