Mindenki
Gondolatok egy filmről.
Deák Kristóf rendező és Udvardy Anna producer kapta a Mindenki című alkotásért a legjobb rövidfilmnek járó díjat a 89. Oscar-gálán helyi idő szerint vasárnap este Los Angelesben (február 26).
„Nagy örömmel fogadtam a hírt, miszerint újabb filmes sikert tudott felmutatni Magyarország: a tavalyi siker után újra magyar film kapott Oscar-díjat. Bevallom őszintén, a filmről csak akkor hallottam, amikor átadták a díjat. Sok jót olvastam Deák Kristóf filmjéről az átadás után, ezért úgy gondoltam, nekem is meg kell néznem. Mint ismeretes, egy kislány új osztályba érkezik. Látszott a rajta hogy szorong, igazából nem tudja, hogyan alakul az első találkozás a tanárokkal és az osztálytársakkal. A kislány már-már szorong, félénk és visszahúzódó –talán- introvertált személyiség. A kislánynak sajnos nem adatik meg az a lehetőség, hogy az osztálytársai megismerjék. A földrajzon a pedagógus értesül az új nebuló érkezéséről, de a nevén kívül semmire sem kíváncsi. Szerintem, ha egy pedagógus szembesül egy ilyen szituációval, mindenképpen azon kell lennie, hogy a gyermek beilleszkedése sikeres legyen. (Játékos ismerkedés, stb.)
Ezt a pedagógiai hibát csak tetézi az énektanár hozzá nem értése. A kislány egy olyan pillanatban érkezik az új közösségbe, amikor az énekcsoport komoly versenyre készül. A kórust a fiatal, de igencsak megtört és frusztrált személyiségű Erika néni vezeti. A kórusvezető célja a kórust kijuttatni Svédországba egy igencsak rangos eseményre. A főszereplő (Zsófi) barátságosan közelít a tanárhoz, én is úgy gondoltam, hogy Erika néni fogja elérni valamilyen pedagógiai eszközzel, hogy a gyermeket a közösség befogadja. Az énektanár lehetőséget ad Zsófinak az éneklésre, beveszi őt a kórusba. A tanár figyeli a gyermek énekét és úgy ítéli meg, hogy nem jól énekel Zsófi. A próba végén pedig közli a diákkal, hogy nem elég jól énekel, ezért inkább csak tátogjon. A tanár ennél a pontnál több olyan hibát vét, amely már felveti a hozzá nem értés megalapozott gyanúját. Egy ilyen korban lévő gyermeknek egyszerűen nem lehet olyat mondani, hogy „te nem vagy jó valamiben”, főleg egy olyan gyermeknek nem, aki jól látható módon beilleszkedési problémákkal küzd (ez az én meglátásom) és introvertált személyiség. Az énektanár szakmailag bukik meg, ugyanis nem ismeri a gyermekek életkori sajátosságait. Mint tudjuk, ebben a korban a gyermeknek komoly törést okozunk azzal, ha nyersen közöljük vele, hogy valamiben annyira nem jó, hogy inkább ne is tegyen semmit, mert azzal teszi a legjobbat. Ilyet egy pedagógus nem mondhat. A tanárnak azt kell(ene) néznie, hogy mi az, amit tud, amiben tehetséges a tanuló, (ezeket a tehetségeket fejleszteni) és a hiányosságokat úgy kell orvosolnia, hogy a diák ne érezze azt, hogy komoly lemaradásai vannak. (Például egy matektanár úgy tud egy olyan gyermekkel javulást elérni, hogy a hiányosságok mellett azért bíztatja a gyermeket. „Na, látod! Most ügyesen megcsináltad! Ugye, nem is olyan bonyolult!”) A másik dolog, ami nagyon nem jött be a tanárnővel kapcsolatban, hogy a megalázottságnak, a „nem vagy elég jó” közlésnek rituális elemeket alakított ki: az óra után kihívja a diákot, az ajtót csukják be, a közlés, és a csoki. (Ilyenkor gondol bele az ember abba, hogy hány diák önbizalmát, önbecsülését tehette tönkre a tanárnő.) A csokoládé elfogadása a gyermekekben frusztrációhoz vezet: elfogadják a „játékszabályokat”, ugyanakkor szeretnének énekelni, sokan úgy érezhetik, hogy meglenne a képesség az énekléshez. Árulkodó jel, hogy Zsófi nem akarja elfogadni a csokoládét, így sokunk számára világos lehet, hogy a probléma megoldásához neki is köze lehet. Zsófin mutatkozik meg a leginkább, hogy ez a frusztráció mennyire eluralkodott rajta: a barátnőjének sírva és suttogva mondja el a történteket. A tanár ahelyett, hogy az óra előtt felkészítené a kevésbé jól éneklőket, egyszerűbbnek látja, hogy kiveszi a feladatból azokat, akik szerinte nem elég ügyesek. Ez is nagyon rossz pedagógiai hozzáállás. Nagyon tetszett, amikor a kórus tehetséges énekes kislánya kiáll és felvállalja véleményét azzal kapcsolatban, hogy sok diáknak nem kellene tátognia, a kórus úgy működik, ha mindenki hozzátesz valamit. Az agyafúrt, leginkább önmaga elvárásainak megfelelni akaró tanárnő mesterien manipulál, lényegében kifordítja a helyzetet: a kislány vállára helyezi annak felelősségét, hogy a csapat ki tud-e jutni Svédországba. Nyilvánvaló módon, a diák még nincsen felvértezve kellő retorikai/érvelési módszerekkel, nem ismeri fel a tanárnő szándékát, így –úgy tűnik- minden úgy fog történni, ahogyan azt ő elgondolta. A tanárnő már jól bizonyította szakmai hozzá nem értését a korábbiakban, így nem is számol azzal a jelentős összefogással, szolidaritással, amely a serdülőkre jellemző. (A felnőttektől való elkülönülés, és a kortársakkal való példátlan szolidaritás az, ami a kiskamaszoknál már megfigyelhető.) A gyermekek végül egy gyermeki, de mélységében sokkal komolyabb „stiklivel” fejezi ki ellenérzését a tanárnővel szemben. A tátogás az első ilyen közösségi „akció”, amelyben mindenki részt fog venni, nemcsak a rosszul éneklők, hanem azok is, akik tehetségesek. A tanárnő felháborodásában „rohadékoknak” nevezi a diákokat, ez emberként és pedagógusként egyaránt elfogadhatatlan. A közös produkció azonban nem maradhat el: végül mindenki elénekli a dalt, a közönségnek tetszik az ének.
Magát a filmet inkább pedagógiai szempontok szerint vizsgáltam. Mivel tanári szakon vagyok, sokat tanultam a filmből. Megfigyeltem, hogy egy rossz pedagógus mekkora törést tud okozni a gyermek életében, illetve hogy egy tanárnak milyen hatalmas felelőssége van. Szerintem többen találkozhattunk ilyen „romboló” pedagógussal. Kényes téma lehet, hogy a mai oktatási rendszerben mennyire általános az a pedagógiai mentalitás és hozzá nem értés, melyet az énektanár képvisel…”
Bédi Norbert, ELTE hallgató, Jászberény 1.