A ballagás előtti utolsó feladatom volt a virágok megvásárlása, egy-egy szál sárga rózsa. Hosszasan kellett állni a sorban, a tucatnyi virág békésen pihent a pénztári futószalagon.
Előttem egy idősebb úr unalmában számolni kezdte a rózsákat. Fel-felpillantott rám, majd a virágra. Kicsit kérdőn ismét rám. „A gyerekeimnek egy-egy szál” mondtam neki büszkén. „Magának tizenkettő van?” – kérdezett vissza és tetőtől talpig végigmért. „Igen”- válaszoltam neki nevetve… kifejteni azonban már nem volt időm, a sor mégiscsak haladt.
Igen, egy „tucat” fiatalom van, akik most mérettetnek meg, így a felnőttkor küszöbén, hogy idézzem a három helyszínen azonos beszédekből kölcsönzött gondolatot. A ballagási ünnepi köszöntőkből tudjuk, milyen riadt pillantásokkal érkeztek a gimnáziumi oktatás első napjaiban, mennyi kalandos tanórán és kiránduláson vettek részt, és megtudtam azt is, hogy így a nagybetűsbe való kilépés előtt még nagy feladat vár rájuk. Logisztikai feladatot jelentett három helyszínen jelen lenni a ballagáson, de mindhárom helyszínen könnyes szemmel, meghatódva, örömmel és nagy-nagy büszkeséggel néztem az én, vagy inkább a „mi” büszkeségeinket.
Aztán hétfőn reggel elfogyott nekem is a levegő, amikor megismertem az irodalom érettségi témáit, akkor is sóhajtoztam, amikor elolvastam, hogy az utóbbi évek (sőt volt olyan szalagcím is, hogy minden idők) legnehezebb matematika érettségije az idei.
Mindkét nap dél tájban sorra csörrent a telefon, a fiatalok bővített mondatokkal beszéltek most az iskoláról (a korábbiakkal ellentétben). Bizakodnak, reménykednek, mindent megtettek, hogy rendben legyenek az írásbeli munkáik.
Nagyon izgulok ma reggel is, a történelem írásbeli napján, drukkolok, hogy ne írjanak „új történelmet” a nehézségi fokot illetően.
Hajrá érettségizők, mi veletek, innen a hátországból!
V. Sárközi Angéla, mentor
Kaposvár 2. csoport