A koponyámon innen, a sarkkörön túl – 4. rész
A koponyámon innen, a sarkkörön túl
Élménybeszámoló Norvégiából
4. rész
November – újabb hangok, ízek, érzetek
Észak-Norvégia olyan, mint a hold. A nyári évszakban mutat valamit, a téli évszakban pedig valami mást; két külön ország is lehetne. Az augusztusi énem megbotránkozna a novemberi énem teljes sötétségben történő térdközépig érő hó lapátolásán, miközben a novemberi énem sóvárog az augusztusi énem verőfényes mindignappaljai után.
Pedig ekkora már teljesen asszimilálódtam: norvégul beszéltem szinte mindenhol, tubusos kaviár és barnasajt volt a hűtőm polcain, délután ötkor vacsoráztam és ettem rénszarvaskolbászt és bálnasteaket is, és izzadtam, ha mínusz nyolc foknál melegebb volt az idő. Fütyörészve szabadítottam ki a lépcsőket a hó alól (kivéve, ha a sarki fény táncolt az égen, mert azt már tudtam, hogy ilyenkor érdemes csendben maradni). A vizsgák a nyakunkon voltak, és a sötétben egyre nehezebb volt koncentrálni: gyakori vendégek voltunk az egyetemen felállított „Napsugár Kávézóban”, ahol hatalmas UV lámpák alatt reggelizhettünk, hogy felébredjen a szervezetünk. Esténként a kandalló előtt összekuporodva kakaóztunk, gitároztunk, vagy csak csendben tanultunk – nagyon fontos, hogy tartozz valahová a sötétben, csak így lehet kibírni, ezt megtanultam.
A sötétség itt teljesen más, mint otthon: kövér, zsíros, hiába az utcai lámpák, alig látsz az orrod elé. Ekkor vettem észre, hogy mennyire hiányzik a távolba nézés; mintha egy dobozba lettünk volna zárva, aminek falai mindig egy-egy méterrel előttünk tartanak.
Reggel tíz és dél között örökös napnyugta volt, ez volt sokáig az egyetlen természetes fényforrásunk, de az esti (vagy egy idő után már kora délutáni) sarkifény-show közben ezt mindig megbocsájtottuk.
Az anyatermészet máshogy is próbált kárpótolni minket: a gyönyörű porhó, karácsonyi fények és eszméletlen naplementefelkelték mellett a bálnák is megérkeztek a közeli fjordokba, így egyik nap hajóra szálltunk és a Norvég-tenger felé vettük az irányt, hogy abban a pár óra félszürkületben megpillanthassuk ezeket a bölcs óriásokat. A hajó nem volt valami nagy, és az út nagy részét Caroval a szabadban töltöttük, ahol egy újfajta hideggel találkoztunk: sokszor olvastam már a „csontvelőig hatoló hidegről”, de most értettem meg, mit is jelent. A szél úgy fújt át rajtunk, mintha csak hologramok lettünk volna, és hiába a gyapjú aláöltöző és a víz- és szélhatlan síkabát, vacogtunk, és fájt a combunkon a bőr, amikor bementünk a zárt térbe egy picit felmelegedni. Nem volt olyan hideg, csupán mínusz tizenegy fok, mégis hidegebb volt, mint a mínusz húsz, amiben a kertben ücsörögtünk a tábortűz mellett és az eget kémleltük.
Mivel kint beszélgettünk és kémleltük a roppant hegyeket és rózsaszín felhőket, nem hallottunk, mikor bemondták, hogy nyílt vízre érünk, és vihar van, ezért be kell zárni az ajtókat meg amúgy is, legyen kedves mindenki a helyén maradni. Ebből mi csak a vastag fémajtók kattanását érzékeltük és azt, hogy a semmiből hatalmas hullámok emelkedtek elő, aztán egymásnak szaladtak és vízpiramisokként tornyosultak fölénk. Soha nem kapaszkodtunk még annyira, mint akkor, de amilyen gyorsan jött az ítéletidő olyan gyorsan távozott is, és amikor már nem dobált játékhajóként minket a tenger, újra szabadon sétálhattunk.
Hamarosan odaértünk. Már nem éreztem az ujjaimat és fehérre fagyott a tengervíz a szempilláinkon, mikor először megpillantottuk őket: egy csapat gyilkosbálna közeledett a hajónk felé, és akkor olyan történt, amire éppen annyira nem számítottam, mint augusztusban a leégett vállamra – meghallottam a világ egyik leggyönyörűbb hangját.
És hogy mi volt a világ leggyönyörűbb hangja: az, ahogy a vadászbálnák a vízfelszínre jöttek, és kifújták a levegőt. A hátuk feletti párafelhőkből láttam, ahogy az élet ki- és beszökik olajfényes testükbe, és csak arra tudtam gondolni, hogy sok minden hangzik szépen, sok minden kellemes a fülnek, de ez a hang a tüdőmnek esett jól meg az orrüregemnek és azt vettem észre, hogy a korláthoz lépek – igazából ugrani akarhattam, nem tudom, de nagyon erősnek éreztem magamat.
A halászok és a vadászbálnák között évek óta hadviselés folyik. A vadászbálnák nagyon okosak: megtanulták, hogyha hallják a halászhálókat a vízbe esni, az azt jelenti, hogy hal van ott, ezért olyankor odaúsznak és lakmározni kezdenek a halászok bosszúságára, ilyenkor ugyanis a potyalesők is a hálóban ragadnak, ezért az egész zsákmányt vissza kell engedniük, hogy ők is szabadulhassanak. Ekkor találták ki a halászok, hogy olyan helyeken dobják ki a hálójukat, ahol nincsenek halak, majd amikor az orkák odaérnek, kivetik a csapdát az igazi lelőhelyen is. Egy ideig elégedetten húzták ki tonnaszámra a halakat így az emberek, azonban emlőstársaink sem tétlenkedtek: minden kidobott hálóhoz egy-egy felderítőt küldtek, aki jelzett, ha valóban érdemes volt elindulni. Azóta patthelyzet alakult ki halász és vadász között; a helyzetet nem tudják megoldani.
Egy kis borjú is volt az orkacsaláddal, virgoncan ugrált ki a vízből a felnőtt példányok mellett és nagyon boldognak tűnt. Nem vettük észre, hogy ellilult az ajkunk, mire visszaindultunk a sziget felé.
A nappalok hidegek voltak, az éjszakák még hidegebbek – hamar vastag jégpáncélba öltöztek a szomszédos erdőben lévő tavak. A focipályákat felöntötték vízzel, így minden utcában szabadon lehetett korcsolyázni, de mi a tavat szerettük a legjobban.
Ott hallottam meg az univerzum leggyönyörűbb hangját, alig pár nappal azután, hogy végre túltettem magamat az előzőn.
Csendben feküdtünk a jégen, sajgott a lábunk a túl kicsi korcsolyáktól, és néztük a csillagokat, amikor vízi szörnyként futott el hátunk alatt a jég morajlása. Amikor hirtelen nagyot esik a hőmérséklet (például nálunk, mínusz nyolcról mínusz tizennyolcra), a jég fagyni és tágulni kezd, összenyomva a már amúgy is szorosan fekvő táblákat, és emiatt az egész énekelni kezd. Ez az ének mély aztán felsikít, aztán mormogva az iszapba hullik. Sokáig feküdtünk fülünket a jéghez szorítva (sapka nélkül senkinek nem ajánlom!) és hallgattuk, hogy robajlik a jég. Azt képzeltem, hogy ezt hallhatják a csecsemők az anyaméhben, ezt a biztonságot adó mormogást, ahogy zajlik az élet. Ha a vadászbálnáktól erős lettem, akkor a jégtől nagyon gyenge és álmos és úgy éreztem, biztonságban vagyok. Mennyire szép, mikor ringat a jég – ezt ismételtem újra meg újra, amíg vacogva haza nem indultunk.
Alig pár nap volt a vizsgákig, és a sötétben minden szoba ablaka sárga négyzetet vetett a hóra.
Járay Bianka, Pécs 2-es csoport, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, végzős anglisztika szakos hallgató