A koponyámon innen, a sarkkörön túl – 1. rész
A koponyámon innen, a sarkkörön túl
Élménybeszámoló Norvégiából
1. rész
Március – gyomorgörcsök, betűk és ünnepek
Vannak napok – általában a legjobb meg a legrosszabb napok – amik ékírás-szerűen égnek bele az ember tudatába. Ilyen nap volt az a március végi is (emlékszem, a félkész teraszon ültem, még nem volt tolakodó a meleg és másfél éve nem jártam az egyetemi kampuszon, csak virtuálisan) amikor megkaptam az e-mailt, hogy megkaptam az Erasmus ösztöndíjat akkor már hivatalosan is, és hogy szedelőzködjek, mert hamarosan a hátamra vehetem a világot.
Tromsø egy észak-norvég szigetváros, és körülbelül hatvanötezren lakják. (Az ø (régiesen øya egyébként szigetet jelent, Tromsø pedig Troms og Finnmark térség központja ((a sziget pedig, mármint a földdarab, amin a város fekszik, a Tromsøya nevet viseli)). Észak-Norvégiában amúgy elterjedt az „ø-zés” (ö-nek ejtik). A szigetről két híd vezetett kifelé: az egyik Tromsdalen irányába (ami kb. annyit tesz, a troms-i rész, vagyis a „troms-i völgy”, ami már nem a norvég csipkézett szigetdísz része), a másik híd pedig átível Kvaløyára, ami annyit tesz: bálnasziget. (Sajnos a bálnák ekkora a melegedő telek miatt már északabbra úsztak, és Skjervøy szigeténél telelnek át), valahol a Norvég- és a Barents-tengerhez közel.
A fent leírt nyelvészeti kincsesbánya amúgy az arktikai körtől 350 kilométerrel van északabbra – én pedig ide tartottam augusztus első hetében. Közvetlen járat nincs, „minden út Osloba vezet” – vagy Longyearbyenbe, ami a Spitzbergák legnagyobb városa (a maga 2000 lakosával) és egy John Munro Longyear nevű amerikairól lett elnevezve. Jelentése, szellemesen: A Longyear Város.
Vissza hozzám, ahogy éppen a hátamra veszem a világot: augusztus eleje van, pár nap és kezdődik a tanév. Odakint minden egy hónappal korábban történik: augusztustól december elejéig tart a szemeszter (vizsgaidőszakostul!), majd januártól májusig a következő. Fagyiként izzadok a repülőtér felé a buszon, hosszú farmerban, túracipőben, egyik hónom alatt a széldzsekim, a másik kezemmel fogok minden mást, bőröndöt, kistáskát, kabalaplüsst, mindenki néz.
Aztán egy két és fél órás repülőút, egy öt órás osloi várakozás, majd egy újabb kétórás repülőút következik, fejben pedig már századszorra járom végig a második világháború előtt épült hatalmas faházat, ahol lakni fogok ötödmagammal. Két fürdő, két konyha, a nappali a kandallóval és a hatalmas ablakokkal egy hegyre (a hegy később nevet is kapott, Tromsdalstinden – ami annyit tesz, troms völgyének csúcsa…) és én hamarosan ott leszek. A második repülőút sokkal izgalmasabb, mint az első: ritka, csodálatosan verőfényes csütörtök van, és felhők hiányában látom, hogyan szikrázik alattunk a Lofoten szigetcsoport – sok-sok csillag a víz, apró bolygók a szigetek. Aztán tovasurranunk, tovább fel északra, hogy havas hegycsúcsok és azúrkék fjordok között meglássam azt az apró pontot, amit fél évig az otthonomnak hívhatok majd.
Augusztus – színek, szagok, érzetek
Mivel jócskán az északi sarkkörön vagyunk, nyáron soha nem megy le a nap. Hajnali kettő és három között a napnyugta színeit húzza magára az ég, majd újra kivilágosodik. A napkorong sosem tűnik el teljesen az égboltról, egészen augusztus végéig.
Mire megérkeztem azon a csütörtökön, beborult és szemerkélni kezdett az eső. Olyan tizenöt fok lehetett, ami nagyon jól esett a budapesti forró beton-nyár után. Kiléptem a terminálból (ami amúgy nagyon apró, és egy „Üdvözlünk Tromsø-ben!” meg „Töltse le még ma a lavinaelőrejelző appot!” táblán kívül nem sok minden várja az embert.)
Három dolog történt: az agyvelőmig kígyózott a tenger sós-hínáros illata, végtelen volt és nagyon friss, és az illatot kísérte a sirályok éhes vijjogása (ha lehet illat-hang párokat alkotni, én ezzel jelentkeznék). Aztán emögött az egész színes-szagos kavalkád mögött ott volt a hegyek hallgatása, a mély csend, amit semmilyen statikus vagy fehérzaj nem tudott elnyomni. Összességében tehát nyugalom volt. Bármerre néztem, szürke felhők, még szürkébb hegyek, fehérfoltos zord hegycsúcsok és a tenger, ami most ugyanolyan szürkén verte vissza az eget. Az amúgy sem nagy szigetből jó nagy darabot kanyarintott ki a repülőtér. Megvettem a buszjegyemet – a lakosság 90%-a itt már applikációt használ csupán, buszjegy pedig már egyáltalán nincs, egy kártyát lehet feltölteni „utazásokkal”. ) Akkor találkoztam először az egyik lakótársammal, Caroval, aki Németországból jött biogyógyszerészetet tanulni és legalább annyira várta, hogy megérkezzen mindenki, mint amennyire én vártam, hogy megérkezzek. Együtt mentünk haza. (Itt a haza szó most már nagyon természetesen szökik ki a nyelvem hegyéről, de ott akkor még csak egy nagy, visszhangzó és molyszagú faház képe volt előttem). Erről persze szó sem volt – mindannyian nagyon szerettük a házunkat. Régi volt, de nagyon otthonos, vagy lehet, hogy mi tettük nagyon otthonossá azzal, hogy nagyon szerettük egymást, és minden héten egy másik ország nemzeti ételének illata lengte be a konyhákat és a nappalit, ahol együtt vacsoráztunk. Így kóstoltam német, lett, dán és spanyol ételeket, és így csináltam lángost meg sütöttem kakaóscsigát (mert SEHOL nem lehetett kapni és senki nem hallott róla, így azt is nemzeti eledelnek kiáltottam ki) utána még egészségtelenül sokszor.
Az orientációs napok után még volt egy szabad hétvégénk, mielőtt elkezdődött az egyetem, az idő pedig, mintha csak tudta volna, engedte nekünk, hogy nagyon jól érezzük magunkat. Érkezésem másnapján, miután felkeltem a nemalvásból (aki azt mondja, nem zavarja meg az „éjféli nap” (midnattssol, ahogy a norvégok hívják), az hazudik!), a következő abszurd dolog történt: megreggeliztünk a kertünkben (egyik székből sem volt kettő ugyanolyan, és egy bádoghordó volt az asztalunk, amit később megfordítva tűzrakóhelynek használtunk), majd egy kis sütkérezés után lebicikliztünk a strandra, és belegázoltunk a hűvös tengerbe. A víz nagyon tiszta volt, nem lehetett olyan mélyre menni, hogy ne lásd a lábujjaid körül cikázó kis halakat. Ha viszont felfele néztél, akkor havat láttál és hegyeket, és ettől minden olyan frissnek tűnt, hogy úgy éreztem higanyszínű a csontvelőm, világoskék a levegő a tüdőben és átlátszó a bőröm. Aznap az egész város kint volt a strandon, a kisebb gyerekek hőszigetelős búvárruhában, a nagyobbak meg úszódresszben gyűjtötték a kagylókat, a felnőttek pedig a fűbe terített színes törölközőkön napoztak. Aznap nagyon szabadnak éreztük magunkat, velem pedig megtörtént az egyetlen dolog, amire nem készültem fel az északi életem tervezésekor: leégtem.
Így teltek a következő napok. Megmásztuk a Tromsdalstindent, patakokban töltöttük újra a kulacsainkat, fájón kenegettük esténként a bögölycsípéseinket és megpirult vállainkat. Éjjel, ha unatkoztunk és nem tudtunk aludni, letekertünk a strandra és grilleztünk, röplabdáztunk, vagy csak csöndben néztük, ahogy lilába vonja a hegyeket a naplemente.
Aztán elkezdődött az egyetem. Legalább annyira friss élmény volt, mint az első strandolásunk. A kampusz nagyon modern volt, sok-sok ablakkal, (a norvég építészet egyik fő jellemvonása, hogy a fény utolsó szilánkját is a szobákba akarják szorítani), sok-sok növénnyel. Tromsø egyébként a legek városa: a legészakibb egyetem (UiT – Norges Arktiske Universitet, Universitet i Tromsø, 17 000 tanulóval a különböző kampuszokon, itt, Altán vagy éppen a Spitzbergákon), a legészakibb botanikuskert, a legészakibb püspökség, de még a legészakibb sörfőzde is a város nevéhez kötődik.
Az egyetem az arktikai élővilág kutatására specializálódott, nagyon innovatív, gyakorlatorientált képzést nyújtanak és minden szakot komolyan vesznek. Úgy vélik, hogy a tanuló a saját tapasztalatain keresztül sajátítja el legjobban az anyagot. A nyelvészeti tanszéknek két laboratóriuma is volt, ahol kutatásokat végezhettünk az emberi agy és beszéd kapcsolatáról (és ehhez még egy MRI gép is a rendelkezésünkre állt, és ezt mindenkinek elmesélem: „Még MRI gépünk is volt!” – mármint nekünk, hallgatóknak, mert nem is igazán hallgatók voltunk, hanem apró, zöldfülű kollégák, akiknek a véleménye pontosan annyira volt fontos, mint a tanszék oktatóié.)
Persze a nagy szabadsággal nagyobb felelősség is járt, és sok felkészülést teljesen önállóan, saját időnk felett rendelkezve kellett megtennünk – ilyen volt például a reading weeks, avagy olvasóhetek, amikor nem voltak órák, hanem előre kiosztott szakirodalmat kellett feldolgoznunk.
Viszonylag hamar átestem a kultúrsokk tisztítótüzén; ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a faházban a legnagyobb nyitottsággal fordultunk egymás felé, de a norvég (sőt, inkább szűkíteném észak-norvégra) emberek visszafogott bája és vendégszeretete is hamar otthonossá varázsolta az utcákat és tereket.
Persze értek meglepetések, a második legnagyobb (az első a majd’ harminc fokos nyár volt!) rögtön az egyetem első reggelén. A buszok nem állnak meg, hacsak nem inti le őket az ember – ugyan erre felhívják a figyelmet a buszmegállókban kihelyezett táblák, de ezt csak azután volt időm észrevenni, miután eltűzött előttem a 20-as busz, és várhattam a következőre.
Volt egy vicc a finnek körében, miszerint: „Alig várom, hogy vége legyen a pandémiás helyzetnek és a 2 méteres távolságtartásnak, akkor végre állhatok újra 5 méterre az emberektől” – ez itt is ugyanígy történt. (Még a buszokon is!)
500 méterre a tengerszint felett azonban minden ridegséget kifúj a szél az emberekből: „hei! heia!” jöttek a sokfogas mosoly kíséretében a köszöngetések, meg a „milyen szép időnk van! hva fin dag vi har i dag!”. Megjárva Albion földjeit és a sarkkört, el kell szomorítsam az angolokat: ők egyáltalán nem beszélnek sokat az időjárásról.
A norvégok minden merevségüket a tengerszinten hagyják: éppen egyedül másztam meg Fløya kőlépcsőit (pontosan 1203 fok visz fel a hegytetőre) amikor egy kisfiú csapódott hozzám. Pár másodpercig egy ifjú tudós szemével tanulmányozott, majd elégedetten visszafordult és súlyos észak-norvég akcentussal annyit kiáltott vissza az anyjának: ez a lány majd vigyáz rám, mehetek előre? Az anyukája pedig (hátán egy párhónapos babával, kezében egy kicsit idősebbel) vállat vont és annyit mondott: „persze, csak kapcsold be az okosórádat.” Így már kettesben folytattuk az utunkat.
A norvégok amúgy mindig sportolnak – a lépcsők mindig tömöttek voltak, apukák kisbabákkal a hátukon, görbehátú öregurak és ősz hölgyek kutyákkal futottak fel majd le a hegyoldalon. Először nagyon furcsa volt, de látva a kivirult, egészséges arcokat, és a 82 éves hölgyet, aki nevetve hagyott le a barátnőivel (aztán megjegyezte, hogy biztos finn vagyok, majd amikor mondtam, hogy nem, magyar, nevetett és annyit mondott „azért elég jól tippeltem akkor”) megértettem, hogy lakik ebben az életstílusban valami egészséges boldogság, amit először nagyon irigyeltem, aztán azt vettem észre, hogy én is mérem, mennyi idő alatt érek fel a szirtekre.
Így teltek a hetek, minden napsütéses órát megpróbáltunk kihasználni, mert itt az évszakok megelőzik a hónapokat és augusztus végére már egészen narancsba borultak a fák, és a rénszarvasokat is elkezdték ezrével áthajtani a téli szállásukra. Rénszarvassal amúgy szinte bárhol találkozhatott az ember, egy-egy kirándulás alkalmával békésen sétáltak a túrázók felé, répa és fülvakargatás reményében.
A számi rénszarvastenyésztés a Lappföldön amúgy az UNESCO világörökség részét képezi. A számik északi őslakosok, akik már jóval a vikingek előtt is ezen a földön éltek. Kultúrájuk, nyelvük, szokásaik kiveszőben voltak, de körülbelül a 90-es évek óta reneszánszukat élik, ezért a városban a norvég zászló mellett a számi is mindig kint lobogott, és minden közintézményre számi nyelven is ki van írva minden.
Minden olyan szélsőséges volt: az indián nyár hamar véget ért, és hirtelen újra sötétkékbe borult az égbolt esténként – minden nap egyre korábban kezdek el pislákolni a csillagok, hideg lett és sokszor esett is. Augusztus utolsó előtti hetében használtuk először a kandallónkat.
Augusztus végén az egész lakosság furcsán zizegni kezd: egyre többször vettem észre, hogy délutánonként az emberek fel-felpillantanak az égre. Közeledett a sarki fény-szezon kezdete.
Honlap folytatjuk….
Járay Bianka, Pécs 2-es csoport, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, végzős anglisztika szakos hallgató