A koponyámon innen, a sarkkörön túl
Élménybeszámoló Norvégiából
5. rész
December – vizsgák, könnyek és bőröndök
December első hetében mind a hatan vizsgáztunk, minden napra jutott valaki, akinek az eredményeit átbeszélhettük az esti vacsorák felett.
Ekkorra az idő már nagyon felgyorsult, homokként peregtek át a napok az ujjaim között és úgy éreztem, hogy sem a vizsgaanyagra nem fogok emlékezni, sem az utcákra, az arcokra, vagy az ablakommal szemben terpeszkedő Tromsdalstindenre, ezért két számonkérés között nyughatatlanul jártam a várost és próbáltam mindent belevésni az agyamba, hogy olyan élesen emlékezzek mindenre, mint arra a márciusi napra, ami kaput nyitott a mostani életemre.
A vizsgák nem hasonlítottak az otthoniakra: hat órán át tartottak és az anyag egynegyedét tették ki a kérdések, amik a lexikális tudást kérték számon, a többi részben kísérletekről vagy jelenségekről kellett érdemben írni. De a jó tanítási metódus jó vizsgákat is eredményezett – mindannyian kimagasló eredménnyel zártuk a félévet, és én is meglepődtem, hogy tényleg mindenre emlékszem a félévből.
És amikor már a repülőn ültem Oslo felé, és egy hónap után újra láttam a napot a felhők felett, szétáradt bennem a felismerés, hogy az utcákat és az arcokat sem felejtettem el, és a megkönnyebbülés a szememen át szökött ki.
Valóban hazaértem, és valóban lesétáltam a sarki boltba, de miközben pakoltam a táskámba, csöndben maradtam, nem mondtam, hogy „ó igen, az északi sarkkörön voltam, igen, láttam a sarki fényt, hát az egy csoda”, csak sétáltam és izommemóriából néztem fel az égre újra és újra, keresve valamit, ami már nem volt ott.
Soha semmi nem töltött fel és hagyott annyira üresen, mint ez a szemeszter az arktikán túl. Micsoda találkozások voltak ezek! Hangokkal, illatokkal, hideggel, emberekkel, akik alapjaiban rengetik meg mindazt, amit a világról tudni véltél, hogy kiürítsenek és újratöltsenek valami szikrázó, reményteli érzéssel, hogy igen, ez az élet, ez a fájdalmasan színes, soha meg nem álló tapasztalatlavina.
Szívből köszönöm a Csányi Alapítványnak és a Kuratóriumnak mindazt a támogatást, ami lehetővé tette, hogy mindezt megélhessem és most leírhassam, kicsit olyan sarki fényesen szólva: úgysem tudnám szavakba önteni.
Vi ses!
Járay Bianka, Pécs 2-es csoport, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, végzős anglisztika szakos hallgató