Színháztúra Kaposváron

Színháztúra Kaposváron

Bőséges jutalomként éltük meg a portfólióvédés után, hogy csoportunkkal több előadáson vehettünk részt a XI. Kaposvári Assistej Nemzetközi Gyermek- És Ifjúsági Színházi Biennálén, melynek évek óta a Csiky Gergely Színházunk ad otthont. Ahogyan eddig is, most is voltak olyan előadások, amelyeket a teljes csoportunkkal néztünk meg, csatlakozva hozzánk szülők, fejlesztők, egyetemista társaink is. Mindig ismertetem a csoportunkkal a programokat, ez alapján szabadon dönthettünk, mit szeretnénk megnézni. Választásainkat befolyásolta ízlésünk és érdeklődési körünk is. Így látogattuk meg kisebb-nagyobb csoportokban a Biennálé hat előadását: Tóth Krisztina novellájából írt cigánymeséje, A lány, aki nem beszélt címet viselte, a valahova tartozás szép története. A Budapest Bábszínház Nem félünk a sötétben című darabja filozofikus üzenetet továbbít felénk az ember (jelen esetben a kamasz) útkereséséről, az igazi kapcsolatok felé. A Felejthetetlen színházi nevelési programmal egybekötött előadás a generációk közti kommunikáció, ellentétek és problémák témáját járta körül. Mirad, egy fiú Boszniából kendőzetlenül és védtelenül nyomta az arcunkba a háború borzalmait egy tizenhárom éves fiú szemszögéből. Igaz csemegének ígérkezett a már-már kultfilmnek számító Holt költők társasága színpadi adaptációja, és sokunk legkedvesebb, hozzánk témájában és színházi formanyelvében legközelebb álló Áruló című előadás, melyet egy vitáktól sem mentes beszélgetés követett. Alábbiakban az előadáson szerzett élményeinket foglaltuk össze:

Az első és egyetlen nagyszínpadi előadás volt a híres film színpadi átirata a Holt költők társasága. Nem csak minket, Zoli bácsit, pécsi drámatanárunkat, kedves és szeretett ismerősünket is átcsábította az előadás. Együtt tapsoltunk nagy örömmel, megelégedéssel: aki látták a filmet azért, mert a történet főbb dramaturgiai pontjai szépen követték az ismert sztorit, mégis az „itt és most” új megvilágításba helyezte az emberi viszonyokat. Annak is maradéktalanul katarzist adott a produkció, aki nem látta a történetet filmvásznon. Felmerült bennünk mit is jelenett nekünk az előadás, mennyire van aktualitása ma az oktatási rendszerre vonatkozóan. És hosszan beszélgettünk az előadás után a gyönyörű tavaszi estén a felelősségről, a választásaink, döntéseink indikátorairól, vagy akár az egyszerű és sokoldalúan használt díszletekről. De szó esett arról is – és ez némi vitát generált a filmet látott és a filmet nem látottak tábora között – hogy a főszerepet alakító színész karaktere a színpadi változatban gyengébb volt. A filmben Neil meghatározóbb személyiség, izgalmasabb, összetettebb. Itt most kicsit szürkébb színészi alakítást kaptunk. Akik nem látták eddig mozivásznon, most biztosan felkeresik valamelyik streaming szolgáltatón, az biztos.

Kovács Nagy Sarolta

Nem félünk a sötétben kamaszoknak szóló, igazi kamasztörténet. Depis, elkeseredett, meg nem értett, unalmas, magányos életérzés, ahol a jó dolgokat – és mennyire jó dolgokat! – sorolni kell, hogy erőt és mosolyt adjanak. Elvált szülők – ahol az anya kissé szétcsúszott és kétségbeesetten pasikat keres, az apa, aki új családjával feltűnően boldog -, kiégett tanár, felszínes barát-osztálytársak, halott imádott énekes. Ilyen környezetben kerül ábrázolásra egy igazi kamasz lány élete, akinek a zene, az álmodozás a menekülés. Zseniálisan, szlengben, extravagáns jelmezekben, groteszk módon felnagyítva, mondhatni jelentősen eltúlozva, karikírozva jeleníti meg a kamaszok lelkivilágát, életét. Amit nagyszerűnek találtam, azok a jelmezek voltak: minden szereplőt a főszereplő lány nézőpontján keresztül ábrázoltak, s „ruháztak fel” szinte szó szerint a karakternek megfelelő jelmezzel mely egyben pontos belső tükre is volt a karakter személyiségének.

Sárközi Eszter

A lány, aki nem beszélt: Tóth Krisztina meséjének színpadi változata az örökbefogadás, a vér szerinti szülők megismerésének igényéről szól, és az erdei cigány emberek életéről is. Gyönyörű színpadkép, hihetetlenül ötletes (nem túlzás a zseniális szó sem) bábok tették az előadást számomra varázslatossá. Nagyon komoly téma került színpadra, és mivel „8+” volt a korhatár, mindezt kedvesen, humorral, dalokkal, és csodás bábokkal és bábszínészekkel valósították meg. A bábokat pedig az előadás végén volt alkalmunk közelről is megcsodálni, nem bírtuk kihagyni!

Kovács Eszter

 Felejthetetlen: Generációk és generációk közti kommunikáció, ellentétek és problémák. Egy bevezető foglalkozás után zajlott az előadás, melynek során egy család házába és életébe cseppenve tapasztalhattuk meg, milyen nagymamának, középkorú férfinek, és érettségi előtt álló srácnak lenni, no meg az ő már egyetemista, éppen külföldre készülő barátnőjének, no és persze megpróbálni együtt eltölteni egy-egy ebédet. Hihetetlen igazi, mai, aktuális, mindenki számára ismerős szituációk, párbeszédek elevenedtek meg előttünk, amin persze nagyokat lehetett nevetni, de közben mégis valahogy szorult össze a gyomor, egyre jobban. A vége nem a vége, csak abbamarad a darab, hogy utána ismételten egy drámapedagógia foglalkozás következzen. Ez minden fiatalnak, középkorúnak és idősnek ajánlott, nagyon furcsa látni, mennyire másképp éljük meg ugyanazt a helyzetet, és nagyon tetszett, hogy a jelmezekben, díszletben kb. egyetlen színként mindenkin és mindenen megjelenik a türkizkék, mert azért mégiscsak ugyanabban a cipőben járunk. Hálás vagyok az Alapítványnak, hogy szülőként más perspektívából is rápillanthattam a felnőtt-kamasz párbeszédre, arról nem is beszélve, hogy ezt a csoportunk fiataljaival tehettem meg.

Árok-Vörös Ildikó

Mirad, egy bosnyák kisfiú melynek történetét nagynénje és nagybátyja meséli el, kíméletlenül,  natúr módon megjelenítve a háború borzalmait. Drámatanérként és színházbarátként is féltettem magunkat, a nézőket. Rendkívül megterhelő volt lelkileg ez az előadás, s bár nagy hatással volt rám, sajnos kérdés nem maradt bennem, nem volt min elgondolkodnom, csakis elutasítottam, eltávolítottam magamtól a látottakat, hallottakat – a háború rettenetét.  S ez jelentett űrt is egyben bennem, bennünk, mert mindannyian jobban szeretjük azokat az előadásokat, amelyek témafelvetéseiben a tovább gondolkozásra késztetnek; amely a tabuk nélküli témákban a színház eszközeivel biztonságot adnak befogadóként, nem marcangolnak szét, nem érzem magam védtelennek, (s egy pillanatig sem szeretem a hatásvadász megoldásokat). Maradt azonban persze az elköteleződés a jó előadások mellett és egy percig sem bántuk, hogy láthattuk ezt az előadást is.

V. Sárközi Angéla

Mindannyiunk kedvence a Kolibri Színház Áruló című előadása volt, amely elgondolkodtatott és vitára hívott minket arról, melyik a fontosabb: a biztonság vagy a szabadság? Melyik mellet döntsünk, a védelmet jelentő megfigyelés vagy a veszélyekkel teli bizonytalan jövő mellett voksoljunk? Teljesen formabontó volt nekem ez a színházi élmény, más volt a tér, a berendezés, saját telefonjainkat kikapcsoltuk (már ezt elérni sem egyszerű ez manapság még a tanároknak és szüleinknek sem!) persze mondjuk helyette kaptunk másikat, amelyen a döntéseinket meg kellett hoznunk. A szavazás eredménye alapján folytatta a történetet a konfliktusba csöppenő ártatlan pizzafutár fiút játszó főszereplő színész. (Akit nem mellesleg én is és a csoportból többen is láthattunk más előadásban a versfesztiválunkon). Az interaktív előadás igazán pörgős, izgalmas, nyomozós, elgondolkodtató, döntésekkel teli, abszolút nem szokványos volt, sem a díszletet, sem az előadás menetét tekintve. Mi alakítottuk a történetet, majd mi vitáztunk egy jó nagyot a darabban felmerült kérdésekről az előadás után tartott beszélgetésen, amelyet csak nekünk tartottak. Nagyon jól éreztem magam.

Radó Barnabás