A koponyámon innen, a sarkkörön túl – 2. rész
A koponyámon innen, a sarkkörön túl
Élménybeszámoló Norvégiából
2. rész
Szeptember – formák, hangok, történetek
Újabb ékírásos nap következett. A felhők foltosra festették az esti eget, amikor Kristiana, a szobaszomszédom halkan bekopogott az ajtómon. „Gyere” suttogta, mintha nem akarná elijeszteni az állatot, amit mutatni akar „látszik a sarki fény az égen.”
Az érzés hirtelen zuhanáshoz hasonlatos – a torok összeszorul, a gyomor beugrik a szegycsont mögé. Felfutottam a nappaliba (csodás kilátásunk volt a nappaliból is az égre, ez az a luxus, aminél megfizethetetlenebbet nem is ismerek).
Életem első sarki fénye egy zöld párafelhőhöz hasonlított, ami pár másodpercig villogott két felhő között majd eltűnt, és én úgy ünnepeltem ezt a pár másodpercet, mint egy fontos győzelmet. Láttam a sarki fényt. El is képzeltem, ahogy otthon lesétálok a sarki boltba és miközben pakolok a szatyromba, beszélgetésbe elegyedek. „Igen, voltam kint, és képzeld, még a sarki fényt is láttam.”
Hogy milyen is a sarki fény? Tényleg sokan megkérdezték, és mindig ugyanazt válaszoltam – hát olyan, hogy kapj fel egy táskát, ülj fel egy repülőre, gyere ide és nézd meg, mert nem tudom szavakba önteni, és akkor mindenki meglepődötten felnevetett, mert tudták, hogy bármit képes lennék szavakba önteni.
De amúgy ilyen: selymes, félelmetes, tekintélyt parancsoló, nyugodt és bölcs, zöld, kék, lila, rózsaszín, fehér, néha kígyóként tekereg, néha ióni oszlopokként tartja a csillagokat, néha vászonként terül el, néha szalagként hullik alá, néha cirkuszi show-á változtatja az eget. Egyszer sem volt ugyanolyan, csak az érzés az, hogy zuhanok, és együtt sikítunk a többiekkel (valóban nagyon sokszor sikítoztunk „ODA NÉZZ NE ODA NÉZZ NÉZD MEGINT TÁNCOL” és ugráltunk és mi is táncoltunk.)
A sarki fénynek nincs hangja, de sok legenda tartja, hogy nagyon csendes éjjeleken, amikor szétrobbantak a színek az égen, hallani lehetett, ahogy pattog, izzik a fény. A számik amúgy tartanak az Aurorától, szerintük, ha fent van az égen, nem szabad fütyülni, mert meghallja és elviszi az ember lelkét, de a legbiztosabb, ha ki sem mozdulnak a sátrakból olyankor.
A vikingek szerint azonban áldás volt az égen felbukkanó jelenség, ami nem volt más, mint a halak pikkelyeiről visszaverődő holdfény – ez pedig bőséget jelképezett.
Én is gyakran hagytam magam mögött a tudományos magyarázatokat, hogy csendes történeteket szőjek a fejemben, és olyankor valóban hangja volt a fénynek. Mindig úgy képzeltem, hogy ezüstös női hangon énekel.
Volt, hogy meleg teával, síkabátokkal és frissen sült fahéjas csigával (kegyetlenül kihasználták a sütési szenvedélyemet, de úgy örülök Kinga, hogy meglátogattál!) felszerelkezve útnak indultunk, sarki fényt vadásztunk, mocsarakon és koromsötét erdőkön – gyakran négykézláb – másztunk át, meg-megállva, hogy sikítva adjuk a világ tudtára, hogy éppen hogy tekereg felettünk a Zöld Hölgy.
Furcsa kettősség jellemezte akkor az életet: éjjelente tündérek és trollok földjére léptünk, napközben pedig ugyanazon az úton az egyetemre sétáltunk. A fenyőfák a fényben tényleg csak fenyők voltak, de amint eltűnt a napkorong a horizont mögött, nemes óriásokká változtak, koronájuk pedig zölden ugrált mögöttük.
A kedvenc órám a Nyelv pszichológiája volt – újabb és újabb kísérleteket végeztünk, agyi hullámokat vizsgáltunk és figyeltük, hogyan hoz létre végtelen számú kreatív mondatot a zsírszövet, amit olyan gondosan elzártak a koponyánkban. Délutánonként norvégórákra jártam, hogy aztán másnap megnézzük, milyen gyorsan száguld végig az információ a neuronjaimon, ha norvégul, svédül, angolul vagy magyarul gondolkodok. Ugyanazon az útvonal halad vajon? Ugyanabból a részből indul?
Ha hihetünk a Sapir-Whorf hipotézisnek, minden nyelv, amin beszélünk (vagy megtanulunk beszélni), befolyásolja, hogyan interpretáljuk a való világot körülöttünk. Mondhatni, minden nyelvünkhöz egy új személyiségszeletet is társítunk. Ha ez igaz, akkor én úgy éreztem magamat mint Brahma, akinek négy arca volt.
A napok egyre rövidültek, a hóhatár pedig minden reggelre közelebb kúszott a tengerhez. A levegő egyre ropogósabb lett és reggelente fehér zúzmara borította a kertünket.
Szeptember végén újra délre repültem, és Osloban töltöttem egy hétvégét. A hely nem véletlenül kapta meg a „legélhetőbb főváros” címet, az Oslo-fjordban tekergő zöld utcák, gyakran tavakkal és patakokkal teletűzdelve egyszerre volt vidékien nyugodt és nagyvárosiasan pezsgő. A Bygdøy félszigeten megállt az idő: a 9.-ik századi viking hajósíroktól kezdve a szögek nélküli 13. századi fatemplomig minden a skandináv aranykorról mesélt. (Ebben a bizonyos templomban amúgy – még a hittérítés hajnalán – szimbiózisban élt a pogány és keresztény szimbolizmus.) Kívülről a templomot sárkányszerű hajódíszek keretezték, bent pedig az utolsó vacsora volt a fára festve, de volt fafaragás is, ahol Szűz Mária mellett Thor is feltűnt. Aztán jött a viking aranymívesség, dinoszaurusz-csontvázak és Edward Munch A sikoly című festménye is, miközben narancsban izzottak a parkok és fürdőruhában sütkéreztek a helyiek az Operaház mellett. (Mivel minden rettentően tiszta, itt muszáj megemlítenem, hogy ne egy olajos, nejlonzacskós városi dokkra gondoljunk most, hanem a vízen lebegő raklapból összeszerelt kis stégekre, ahonnan ugrálhatunk a mélykék vízbe.) Aztán szeptember utolsó napján már újra északon voltam, ahol már állandó vendéggé váltak a szürke napok, néha jeges széllel, máskor csak esővel. Minden napsütéses nap különleges ajándék volt, amikor mindenki az utcákra vonult, hogy magukba szívják az utolsó adag D-vitamint – a poláris éjszaka közeledett.
Hétfőn folytatjuk….
Járay Bianka, Pécs 2-es csoport, Eötvös Lóránd Tudományegyetem, végzős anglisztika szakos hallgató