Leonardo Solano vagyok a costa ricai Cartagóból, ami az ország régi csodálatos környezetben található fővárosa. Rengeteg barátságos ember lakja. Szeretek a világban utazni, és a szabadidőmben, ha tehetem mindig úszok. A csapatomat „Makos”-nak hívják. Rengeteget formált személyiségemen az a tény, hogy egy csapat része voltam. Fegyelmet, önuralmat, céltudatosságot és a csapat iránti teljes elkötelezettséget tanultam. Costa Ricai Egyetemeken két fő szakon tanultam: vállalti gazdálkodást, üzletvezetést és szoftverfejlesztést. Mindkét diplomám hozzásegített ahhoz, hogy jól alkalmazkodjak különböző emberek szükségleteihez, gyorsan és hatékonyan oldjak meg problémákat. Nagy izgalommal várom, hogy elkezdjem önkéntes szolgálatomat a Csányi Alapítványnál, megismerjem Magyarország egyes városait és azokat a különleges embereket, akik ezt a csodálatos feladatot végzik segítve a rászoruló fiatalokat. Remélem, hogy a közös munkából mindannyian töltekezünk és jó hatással lesz nemcsak az egyénre, hanem a közösség egészére.

Hasta Luego – See you later – Viszontlátásra!

Leonardo Solano AIESEC önkéntes, Costa Rica

Nagy szomorúsággal a szívemben írom ezeket a sorokat, hiszen egy csodás szakasza zárul le az életemnek. Másrészről pedig olyan boldogság és büszkeség tölt el, hogy a Csányi Alapítvány nagy családjának része lehetettem hat hétig. Az idő hihetetlenül gyorsan eltelt, és ez idő alatt számtalan gyermekkel, mentorral, tanárral, emberrel találkozhattam Magyarország különböző vidékeiről.

Négy évet töltöttem AIESEC-esként különböző pozíciókat betöltve. Élénken élt bennem a vágy, hogy hasznos része legyek a társadalomnak, hogy aktívan szolgáljak egy jó ügyet. Most, hogy ez a hat hét letelt, nyugodt szívvel mondhatom, hogy már tudom mit jelent egy ilyen ügyet szolgálni. Az ittlétem alatt 300-400 gyermekkel kerültem kapcsolatba, akik az Alapítványba, a városok iskoláiba vagy gimnáziumába jártak. Boldogság volt látni az arcukon a ragyogást, amikor elmondtam, hogy Costa Ricából érkeztem, vagy amikor hallgatták, ahogy angolul beszélek. Lelkesedésük akkor sem csillapodott, amikor elmondtam hány órát is kell ezért repülővel utazni!

A hat hét alatt három Közösségi Házat látogattam meg:

Szeged Kaposvár Mohács

Minden gyermek, minden központ, ahol jártam különlegesen egyedi volt. Minden egyes Közösségi Háznak meg volt a saját egyedi világa, rendje, lüktetése, ami megkülönböztette a többi öt Háztól, mégis mindegyik egységesen magában hordozta a nyitottságot, szolidaritást és a vágyat, hogy megosszák azt, ami az övék, a kultúrájukat – és ez az, ami olyan szerethetővé tette számomra ezt az önkéntes szolgálatot.

Nem egyszerű eljönni otthonról, otthagyni a családodat, a munkádat, a tanulmányaidat, hogy elutazz egy országba, ami teljesen eltérő a országodtól, hiszen nemcsak hidegebb, hanem egy olyan különleges nyelvet beszélnek, amiből egy szót sem tud az ember egykönnyen megkülönböztetni a másiktól. Mégis az együtt töltött idő alatt, ennyi csodálatos ember között, azt mondhatom, hogy beleszerettem ebbe az országba, a lakóiba, a kultúrájába, az ételeibe, de mindenek felett a történelmébe. Nem könnyű magyarnak lenni. Nagyon erős és bátor országnak tartom, hiszen csak a legszívósabb ország képes túlélni a történelem ilyen mértékű viharait. Szeretném magammal vinni ezt a magyar életerőt és küzdeni tudást, és ezzel együtt a melegszívüségüket is. Sokszor a nyelvi nehézségek miatt nem értettünk meg mindent szóról szóra, de a metakommunikáció, egy kedves gesztus mindent feloldott és egyértelművé tett. Ez kincs!

Igyekeztem mindent megtenni, hogy átdajam a costa ricaiak látásmódját, párbeszédre való készségét, békességét, szeretetüket és tiszteletüket a természet iránt. Hatalmas élmény volt, hogy lehetőségem adódott utazni, nemcsak Budapestre, hanem az országon belül is, ami láttatta velem a különbséget egy város és falu között lefestve, hogy hogyan is élnek a hétköznapi emberek. Hogy a hatalmas autópályákon, számos autóuton, fényűző és luxus házakon, kiválóan szervezett tömegközlekedésen felül látni lehet a sokszor keserű magyar valóságot, az emberi sorsokon keresztül.

Olyan sok embernek szeretnék köszönetet mondani. Juditnak, az első embernek akin keresztül az Alapitvány kitárult a számomra. Minden támogatásáért hálás vagyok amit az előkészítés folyamán és az itt tartózkodásom alatt klaptam tőle. Köszönet Réti Annának, az AIESEC-től, aki a gyakorlati hely dokumentációjának minden egyes szakaszában segített. Köszönet a Csányi Alapítványnak, hogy hitt az AIESEC-ben, ez hatalmas dolog. Köszönet Miklósnak, aki megmutatta milyen egy jó vezető és hogyn lehet jól irányítani egy civil szervezetet egy ekkora országban. És köszönet minden egyes mentornak, akik végig melletem volatak, akik nélkül nem lettem volna képes átadni mindazt, amit sikerült. Ők példaképek, hogy hogyan lehet egy munkát szívvel és odaadóan végezni az országban élő gyermekekért. Csodás volt csapattagnak érezni magam.

Nem szeretnék elfelejtkezni Elisáról sem, aki velem egyidőben töltötte önkéntes szolgálatát a Csányi Alapítványnál. Bár nem egy Közösségi Házban voltunk, mégis kaptunk lehetőséget, hogy találkozzunk. Olyan jó volt megosztani tapasztalatainkat, élményeinket, tanácsokkal látni el egymást hogyan csinálhatnánk még jobban! Nagyon inspiráló személyiséget ismertem meg személyében.

Hogyan is fejezhetném be másként, mint megköszönve minden gyermeknek akivel talákoztam, hogy nyitottak voltak arra, hogy meghallgassanak és megismerjék rajtam keresztül kultúrámat, az utazás szeretetét és szeretetemet hazám iránt. Minden gyermek nemcsak igazi kihivás volt a számomra, hanem örömforrás és lehetőség arra, hogy jobb legyek és jobban csináljam. Őszinteségük, ártatlanságuk olyan tisztán és világosan megmutatta, hogy az emberek igenis képesek együtt élni függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszélnek, milyen nemzetiségüek, vagy milyen vallási felekezethez tartoznak.

Remélem hamarosan újra találkozunk, addig is: Pura vida

Leonardo Solano

jose.solano@aiesec.net // leojsol@gmail.com