Vissza Bányára
A nyári táborok mellett minden évben nagyon várjuk az őszi kirándulásokat is a csoportunkkal. Mivel a két évvel ezelőtti kiruccanásunk nagyon jól sikerült, úgy gondoltuk, fel szeretnénk eleveníteni régi emlékeinket Bányán. Így hát nem is volt kérdés, hogy ebbe a Zselicség szívében lévő kis faluba tervezzük „ A mi házunk ….” projektünkhöz kapcsolódó tanulmányi túránkat. Előrelátóak voltunk, mert az esernyő mellé mentorunk kérésére becsomagoltuk (hiszen „kötelező” volt hoznunk) a jókedvünket és a vidámságunkat. Ezt összedobva két nagyon jó napot töltöttünk el. A szülők is segítettek az utaztatásban. Egy csoporttársunk sajnos csak kevés időt tölthetett velünk. Fekete Lilla első nagy versenyére indult. Sok sikert kívántunk neki egy drámajáték keretén belül, no meg hogy „kéz és lábtörés” nélkül érje el legjobb első snowboard eredményét.
Az időjárás nem volt kegyes most hozzánk. Ahogy elállt az eső azonnal felfedező sétára indultunk a magas dombon lévő Vendégházunkból, az alatta elterülő kicsike faluba, Bányába. Sétánk során alaposan szemügyre vettük a házakat, amelyeket a településen valamiért érdekesnek találunk. Mire a falut körbejártuk az eső újra eleredt, így behúzódva a jó meleg kuckóba kezdtük meg az előre elkészített bemutatóinkat. Előzetes feladatunk az volt, hogy a fiúk egy általuk választott valamely ország nevezetes házáról (azaz országHÁZról) készítsenek gyűjtőmunkát, mi lányok pedig a teaHÁZakról számoltunk be. A móka kedvéért gésáknak öltözve mutattuk be kiselőadásainkat.
A kiselőadásuk után nagyon megéheztünk, hát palacsintát készítettünk együtt.. Gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy néhány fiú jobban süt palacsintát, mint a lányok, sőt néhány palacsinta nem landolt a serpenyőben. Este a még jobb hangulat kedvéért tartottam egy táncházat is, ahol sokat nevettünk. Boldog voltam, mert mindenki nagyon rendesen követte az utasításaimat. Lefekvés előtt éjjeli sétát tartottunk, hátha láthatjuk a gyönyörű csillagos eget, ily’ messze a várostól, de pechünkre noha végre nem esett, az ég nem volt tiszta A napot egy közös társasjátékkal zártuk, ami kicsit tovább is húzódott, mint gondoltuk (így a közös filmezés elmaradt) de most ezt nem bántuk, mert elképesztően sokat nevettünk.
A második nap jelszava a „közösség” volt. Reggeli után (ha már a közösségeknél tartunk) egy időkapszulát készítettünk, amibe a saját érzéseinket és gondolatainkat írtuk kis papírlapokra a közösségünkkel kapcsolatban. A kapszulát elástuk egy fa mellé, amit most ültettünk. Legutóbbi ittjártunkkor szintén ültettünk egy fát a vendégház mellé. Így ez már a második kis fa. Amilyen jól érezzük magunkat itt (ha többször jövünk) lassan kis „erdőt” fogunk telepíteni. A most ültetett tiszafa reméljük nagyra fog nőni és úgy fogja szeretni helyét itt Somogy szívében, ahogyan mi ezt a vidéket.
Vasárnap délelőtt már a „vendégeinkké” volt a főszerep: Varga Máté, a történelem tehetségműhelyünk vezetője vezette a beszélgetés arról, hogy milyen közösségi terekben éltünk valaha és milyen közösségekben lehetett része az embereknek, az őskortól napjainkig. Sok érdekes dolgot tudtunk meg. Például megtudtuk, hogy a tűz volt az első közösségi tér az emberiség korában. A tűz körül gyűltek össze az emberek először. Trixler Szabó Peti (építészmérnök hallgató csoporttársunk) is tartott nekünk egy előadást, amit ámulva néztünk végig.
Elképesztő épületeket láthattunk képeken, és beszélgettünk, hogy hogyan tehetnénk, szebbé mondjuk egy géptermet egy kis zölddel. A modern építészet lenyűgözött minket, hogy miket képesek megépíteni; mintha egy filmben lévő képzeletbeli házat néznénk, közben „csak” egy operaház volt Azerbajdzsánban.
Az étkezés kapcsán sem volt panaszra ok. A paprikás krumplit mentorunk varázsolta az asztalunkra. Ebéd után gyors közös rendrakás majd egy utolsó séta következett a gyönyörű környezetben. Biztos, hogy mindannyiunknak emlékezetes lett ez a séta, ugyanis még le sem értünk a dombról, egy óriási juhnyájjal találtuk magunkat szembe. Az egész domb tele volt velük. A látvány nagyon szép volt. Úgy éreztük magunkat, mintha valami más országban lennénk, ahol az a természetes, hogy egy juhász juhokat terel egy kutyával és egy szamárral. Mintha visszarepültünk volna az időben vagy mesében! Újabb maradandó élményt szereztünk ezen a kiránduláson. Bánya lassacskán a törzshelyünkké válik, de minden alkalommal történik valami, amivel jobb és jobb lesz. Köszönöm társaim nevében is, hogy mindezt átélhettünk, mert volt, aki segítsen nekünk ebben. Pretz Jázmin, Kaposvár 2-es csoport
