Az utolsó nap
Legnagyobb bánatomra a mai nap (február 3.) volt az utolsó, amit az Alapítványnál töltöttem.
Utolsó nap – Azt hiszem mindenki érezhette, hogy az elválás miatt cseppet sem éreztem boldognak magamat. Először Nagybajomba mentem el és vártam a gyerekeket, hogy megérkezzenek. Közben sikerült megcsinálnom az elmaradt dolgaimat. Az ebéd után meg is érkeztek a gyerekek. A délutánt FIFA videojátékokkal töltöttük, hiszen mindenki szereti a focit, különösen a brazilok. A nap végére szinte mindenki eljött a Közösségi Házba, hogy elbúcsúzzanak tőlem. Természetesen ezek a pillanatok is ugyan olyan szomorúak voltak, mint Jászberényben. Öröm látni, hogy közel kerülhettem az itteni gyerekekhez is és hogy hiányozni fogok nekik, ők is nekem és az itt töltött napok. Nagyon udvariasak és kedvesek voltak velem, mintha ez egy alapítványi dolog lenne. Ajándékot is kaptam a gyerekektől, aminek nagyon örültem. Miután visszatértem a szállásra az estét Klementinával töltöttem, aki segített mindent összepakolni és segített az utolsó pillanatokban. Nagyon hiányozni fognak ezek a Magyarországon töltött hetek.
Mindenkinek hálásan köszönöm a segítséget és a lehetőséget! Elérkezett az idő.
Február 1. hétfő – Ma Patrik és András jött el értem a szállásra és vittek el az egyetemre, hogy együtt nézzünk szét. Délben már egy találkozóra mentem, ahol az Alapítvány egyik támogatottjával találkoztam, aki Németországban keres szakmai lehetőséget az AIESEC segítségével. Nem volt egyszerű a két eseményt együtt kezelni, de sikerült mindent rendben a helyén kezelni és jó látni, hogy az AIESEC mindenhol jelen van a világon. Ezek után Patrik és András ebédelni vittek egy nagyon hangulatos étterembe. A délutáni program részét képezte a könyvtárlátogatás és a tűzoltóállomás meglátogatása. Korábban már voltam egy ilyen helyen, de ez sokkal újabb és lenyűgözőbb volt, akaratlanul is belegondoltam abba, hogy milyenek is lehetnek Brazíliában az ilyen létesítmények. A tűzoltófőnök is ott volt, kivételes egyéniség. Nagyon jó volt a mai nap. Természetesen a kávézás sem maradhatott el, hiszen itt már mindenki tudja, mennyire szeretem a kávét. Sajnos holnap lesz itt az utolsó napom.
Január 29. péntek – Ma újra mentem az Alapítványba és kirándultunk a gyerekekkel. Először is megebédeltünk a mentorokkal, az ebéd nagyon jó volt, mindent megettem (túl sokat ettem Magyarországon). Tehát délután elmentünk ehhez a csodálatos tóhoz, amit Desedának hívnak. Nagyon szép a hely és örömünket leltük abban, hogy sétáltunk a tóparton. A gyerekek próbáltak tanítani nekem néhány magyar szót, jókat derültünk. Miután megettük az uzsonnánkat egy asztalnál, ami olyan volt mintha csak ránk várt volna, el is indultunk haza.
Január 28. csütörtök – Ma elköszöntem Judittól, mert tovább kellett mennie. Nagyon remélem, hogy találkozok még vele mielőtt visszautazok Brazíliába. Ezek után elintéztük a buszbérletemet, így most már be tudok menni a nagybajomi Közösségi Házba egymagam. Lassan egy hónapja, hogy itt vagyok és ez idáig mindig mindenki nagyon segítőkész volt. Nem is tudom, hogyan köszönhetem meg mindezt.
A Közösségi Házban együtt készítettük el az egyik mentorral és egy gyerkőccel a farsangi fánkokat, így „tolmács” jelenlétével mindent meg tudtunk beszélni, mivel sajnos nem beszélek magyarul. Nagyon jól sikerült a közös sütés-főzés.
Később az előadásomra is sor került, amit Brazíliáról tartottam a gyerekeknek. Érdeklődőek, de csendesek és szégyenlősek voltak kezdetben, kellett nekik a bátorítás a beszélgetéshez. Az előadás után együtt ettünk meg a fánkot.
Vissza a szállásra. Az idősebb csányis diákok meghívtak egy rádióműsorba, hogy egy 10 perces interjúban vegyek részt. Nagyon élveztem és nagyon készségesek voltak a gyerekek. Mindent angolul mondtam – természetesen -, ők pedig mindent fordítottak magyarra. A műsor után elmentünk kávézni egyet. Nagyon jól telt a nap és nagyon örülök, hogy új barátokat szerezhettem magamnak.
Január 27. szerda – Miután végigdolgoztuk az estét Judittal, ő az ő munkáját, én a sajátomat csináltam a gépen, rádöbbentem, hogy milyen nagyszerű nap is volt a mai és milyen jó, hogy itt van és lehet vele beszélgetni. Ez volt az első napom az Alapítvány másik Közösségi Házában, Nagybajomban. Nagyon izgultam miatt. A hely nagyon szép, minden rendezett és új és szépen karban van tartva. Az első feladat egy fal feldíszítése volt. Minden ötletemre és fantáziámra szükség volt. A Közösségi Ház egyik önkéntesével együtt díszítettük a falat, aki nem beszélt angolul, így nagyon vicces pillanatok születtek miközben próbáltuk megértetni magunkat egymással.
A délutánt két csoporttal töltöttem, 13-14 évesek voltak és egy kicsit szégyellősek. Egy kézműves órán vettünk részt, ahol a farsangra készültünk, jómagam pár maszkot készítettem. Nagyon jól éreztem magam, mert emlékeztetett a riói karneválra. A délután folyamán a gyerekek tolmácsolásával magyarázta el a mentor hölgy Szilvi, a magyar magánhangzókat. Te jó ég! Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen bonyolult, de nagyon vicces volt. Nagyon kellemesen telt az első nap és már nehéz belegondolni, hogy egyre csak közelebb kerülnek a napok, amikor vissza kell menni Brazíliába.
Már nagyon vártam, hogy reggel (január 26.) találkozzunk Judittal, aki segített abban, hogy eljussak Nagybajomba, újabb táborhelyemre :-). Az idő gyorsan telt, mert jót beszélgettünk és meg kell állapítsam, útközben munkából is kijutott bőven. Elmosolyodtam, mert telefonja hasonló mennyiségű e-mailt képes befogadni egy reggel folyamán, mint az enyém, de dolgozni jó!
Miután megérkeztünk a Közösségi Házba, körbevezetett Szilvi az egyik csoport mentora. Alig maradt időnk kicsit beszélgetni és megérkezett az első két fiatal Szandi és Dóra. Sokat meséltem Brazíliáról, igyekeztem a vizsga előtt kicsit lelazítani őket, hiszen nem sokkal ezután Judittal és egy olasz fiúval Simone-val együtt vizsga helyzetben is meghallgattuk őket.
Szinte repült az idő a vizsga folyamán, minden percét élveztem. 7-8 fiatalt hallgattunk meg, és még bírtunk volna tovább is. 🙂 Fantasztikusak a fiatalok. B2 és C1 szinten vannak. Legtöbben 24-ből 22 pontot értek el, kettő kivételével, akik a maximum pontot kapták. Leírhatatlan, hogy milyen jó érzés tölt el, ahogy angolul beszélnek az a magabiztosság és könnyedség és mindezt élvezik és örömmel teszik. Büszke vagyok rájuk. Igazán keményen dolgoztak és megtettek mindent! Csodás napot tudhatok magma mögött! Pamela, AIESEC önkéntes Brazíliából